Válogatott versek 56-rol es az elnyomásrol.     Kehrer Karoly

Szenvedély nélkül

Szenvedély nélkül csak a tényre

Emlékezzünk, egy nemzedékre,

Kik kezükben fegyverrel mondtak nemet,

Hogy hiába szenvedtek, nem lehet!

Szenvedély nélkül csak a tényre,

De emlékezzünk párszáz magyar gyerekre,

Kik semmitől se félve támadtak szovjet tankokat.

Kiknek utolsó jajszavát lánctalpak alatt

Ágyuk dübörgése nyomta el.

Szenvedély nélkül csak a tényre

Emlékezzünk, hogy a leomló falak alatt,

Talán anyját hívta egy másik haldokló kamasz.

Talán egy kislányról álmodott,

S a simogató lánykezek helyett,

Csak a szél borzolja a sírján a füvet.

Emlékezzünk a másik pár ezerre,

Börtönök sápadt lakóira, kiket

Kongó folyosók labirintusán át vezettek el

A nemlétbe egy ítélettel.

S ha van még erőnk, bátorságunk, én hiszem,

Csak egy pillanatra legyünk ott,

S szenvedély nélkül, megadással

Gondoljuk el mit jelentett

A vasajtó mögött himbálódzó kádári kötélhurok.

Nem kell szenvedély, elég a tény,

Ha látjuk szemükben hogy huny ki a fény,

Testüket hogy vetik a jeltelen gödörbe,

S hogy próbálják a vörös hazaárulók

Titkolni a nemzetgyilkosságot mindörökre.

[Budapest – Katonai börtön, Fő utca, 1959]

“Dunának, Oltnak egy a hangja*”

Halotti csendben fojtott sikoly,

Erdélyben tort ül az őrület,

Freccsen a vér és csont törik,

Magyar szóért a magyart ölik.

Fenyvesek között bujkál a szél hangtalan,

Dögkeselyű repked a Kárpátok felett,

Erdélyben tort ül az őrület.

Vörös az ég, vértől vörös az Olt vize,

Vörös rongy a zászló Erdély felett,

Vörös csizmák taposnak szét magyar gyermeket,

Tort ül a kommunista nemzetgyilkos őrület.

Csaucseszku arcán torz vigyor,

Mikor vér freccsen és csont törik,

Ahogy a menekülő székelyt lövik.

“Dunának, Oltnak egy a hangja”

Harsogva dübörgi: ne tovább!

Fegyverek után kiáltanak a fenyvesek:

Mentsétek meg e földre sújtott nemzetet!

Hogy ne üljön tort Hargitán az őrület,

Kérdezem: Fegyvert ki fog, ki jön velem?

[Budapest, 1967]

*Ady Endre: Magyar jakobinus dala

Tanítsad gyermeked!

Csendes nyárutón a fákon,

A levelek az enyhe szélben

Félve rezdülnek, s talán

A sárga elmúlás jár némelyik eszében.

A táj felett bágyadt belenyugvás vibrál

A délutáni fényben.

„Látod, kislányom,” – nem több mint hat éves –,

„Az Apátság a dombon majd’ hogy ezer éves.”

Rám néz, látom csillogó szemén,

Sok még csöpp eszének.

Töpreng, figyel, s kicsit megbántva kérdezi:

„A kőtábla a falon, kedved, mondd, miért szegi?”

Szemem számol, szoroz sort oszlopot,

Neveket keresek, hadnagyot, bakát,

Kik Tizenhétig védték a Kárpát vonalát.

„Apu, mi az, hogy Kárpát, mi az, hogy haza?

Az, ahol ragyog a szovjet csillaga?”

Lassan betűzi párnak a nevét,

Kiknek orosz földön porlik csontja szerteszét.

Pár levél, még zölden, a föld felé lebeg.

Félek, jövőre nem táplál újabb életet.

A kis meleg kéz kicsúszik kezemből.

A halál sarlója keletről

Mint felhő kúszik fel az égre.

A metsző szél megrázza a kis harangot,

S szertetépi a riadt hangot.

A hómezők végtelen fagyában

Ugat a sztálinorgona, ’42 karácsonya.

Tartsatok ki! A táblára Tihanyban

Felvésnek majd többszázezer nevet.

Hogy hiába halljon dédapa, apa és fia,

Isten – ha vagy –, ezt meg nem engedheted!

Egy hétig tartotta össze őket

A halott hadnagy arcára fagyott mosoly,

Aztán tankok jöttek,

S a halálban egy villanásra rémülten látta,

Gyermekét ötvenhatban a pesti utcán

Egy másik orosz tank tapossa szét.

Csend van, a szél elült,

A tankok tovagördültek nyugatnak.

Sztálin kutyái nemsokára afgán földön,

S később talán Párizs alatt ugatnak.

Nézem a táblát,

Keresek háromszázezer nevet,

De nem tudom minek,

Mert nincsen név és nincsen tábla,

És nincsen emlék.

’Fasiszta söpredék’ a katonák neve,

S Tihany felett, hol félve védtük

Törékeny magyar nyelvemlékünk,

Vörös zászló lobog,

Vertek színe, elárult harcosok.

„Szebb holnapot nekünk, ugye, a szovjet hozott.

A zászlójuk, tudod….

Rosszat mondtam talán?”

Csöpp kis szemében rémület.

“Tudod, az iskola...

De ugye, nem haragszol rám, Apa?

Vörös zászlókkal díszített a fala,

Mert mondták, az vezet majd minket végső diadalra.

Apu, mondd, nem igaz?

Te másképp tudod?

Magyarázd el, kérem,

Nem baj, ha meg nem értem.”

S egy gyöngycseppnyi könny csillog kis szemében.

[Budapest, 1976] 

A     hazaáruló

A munkakerülő esernyőkészítő inasból

Lett belügyminiszter s mindenható, életek ura:

Kádár, egy elképesztően silány figura,

Ki frissen jött a trágyadombról.

Hadd álljon itt, ami legjobban jellemzi

E ganajtúró férget, mikor öl és rombol:

“Előttem szóló elvtársaimmal és barátaimmal

Mindenben egyetértek” november harmadikán,

S ezért holnap hajnalban – ne nézzenek rám bután -

Egy szovjet tankba bújva visszatérek.

S utasítom a hozzám húzó aljas söpredéket

És drága barátomat, a pufajkás Horn Gyuszit,

Hogy “körmenetben kell őket bíróság elé állítani,

Halálra ítélni és kivégezni”,

S hogy elrejtsük a testeket meszes gödörbe szállítani.  

               Aláírás Kádár János, munkakerülő, 

inas esernyőkészítő

 mint a kommunista párt főtitkára.

Gondolom, történelmi leckéből elég ennyi mára.

Elképesztő es felhaboritott,

Amire értelmes ember sohasem számított:

A részeg Jean-Claude Juncker EU-Comissioner

Horn Gyulának Brüsszelben szobrot állított.

[Beaver, 2016. február]

Letűnt népek csonthalmaza

Hol van ma már Egyiptom? Semmi, csak egy kőhalom.

Róma uralta a fél világot…

S Krisztus megölte a büszke lángot.

Hová lett a Török világverő erő?

Hol van ma a Spanyol Armada elveszett kétharmada?

Milyen volt a megvert Német? Alig maradt benne élet.

Hol van a Japán birodalom? Ami maradt irodalom.

Figyeld az Angolt! Miert oly lehangolt?

Hol van Sztálin véres hada?

Elenyészett, mint Sztálin maga.

Miért vesztett a Francia?

Sok volt neki Vietnám és Algéria.

Kína ébred… Amerika itt a véged.

A vérszopó, parazita,  pénzügyi bandita

Le kell szokjon a vérszopásról,

Nem dolgozni, csak lopni mástól.

[Beaver, 2016]

Maryland 

Egy barna lányt öleltem tegnap este.

Izzó parázs volt, s tűzzé vált izmos ében teste.

Úgy tűnt, örökké tudnám szeretni,

S feledni mindent, de mindent elfeledni.

De nem, mert ahogy hálás csókká halkult a szenvedély,

Mély, selymes, csendes, kérdő hangon a múltról mesél,

A marylandi forró éjszakában,

Hol dédanyja fehér urának gyermekét

Szoptatta talán épp e házban.

„Két éve jöttem Európából,

Berlinből, tudod, egy fal van ott.

Fal zárja körül egy halott nép városát,

A sírból visszatérő szürke embereknek,

Hol a lányok nem szülnek, csak szeretnek,

Nemzetet, jövőt így temetnek.

Felmásztam a falon, s csak nevettem, mikor

Karcsú csípőmnek szovjet szurony feszült.

A hangszóró ordított a túloldalon:

Azt a szemtelen jenki senkit,

A pimasz rabszolgalányt

A komunizmus szent jegyében,

Azonnal szúrd hason!

S a vérem ott rozsdásodott az átkozott vason.

 

"Te onnan jöttél, a fal mögül.

Miért tették ezt velem, tudod?

E forró marylandi éjszakai csendben,

Míg fejed itt pihen felsebzett ölemben,

Akarom hallani őszinte válaszod.”

[Washington DC, 1985]

Téli napforduló

Az ég fekete, hideg, fagyott,

Fent reszketve fáznak forró csillagok.

Sötét, hófedte hideg hegyek

Nyúlnak fel a fagyott égbe, mint riasztó szellemek.

Hogy a nap újra fel ne kelljen, remélem, nem lehet.

Riadt, reszkető emberek az égre néznek félve, s látod

Fentről a világűr fekete óriás szája tátong.

Lent sok parányi ember félelmében megremeg.

A Föld lomhán fordul. Mitől félnek az emberek?

Bent meleg szobákban fenyőfa ágak illata,

Mosoly, öröm, kipirult arcok, felserkenő vágyak

Szeretetre, ölelésre várnak.

Hiszik a leghosszabb éjszakán is új élet születik,

Bízva remélik, az éj riasztó réme eltűnik,

Mikor reggel az első sugár sárga fénye,

Az élet és szabaság reménye,

Az ablakukban feltűnik.

[Bécs, 2011]

Bocsássatok meg az ellenünk vétkezőknek…

Tizenhét éves lettem én,

S nem rémálom, de szörnyű tény,

Börtönbe zártak, s legott

Megszíjaztak, mint egy állatot.

A szíjazás egy újabb vívmány,

Mert Kádár humánuma tiltja, hogy egy gyermeket

Vasbilincsbe verve cipeljenek a tárgyalásra,

Nehogy a látvány néphatalmunk aláássa.

Húsz gyermek állt csendben a sorban,

Bali a bíró, a sánta féreg,

Két bólints, a nép nevében

Majd ők ítélnek,

S pár riadt ügyvéd egy csomóban.

Tőlem jobbra kettő felnőtt,

Egyet sosem láttam,

Cherven Arisztid,

Fővádlottnak tette meg az állam.

Nevét a Markóban tanultam

Egy húgyszagú bűzös reggel, mikor

Rothadt kenyeret adtak egy papírköteggel.

Vádirat szólt a fejléc

Cherven és társai ügyében,

Hogy került ügyembe elmesélem.

Látom ma is a Contit,

A kihallgató rám ugat:

„Melyik tanárod volt a példaképed,

Te mocsok fasiszta söpredék?”

„Az igazgatóm” – dadogtam,

S ő felnevet: „Elég.”

Másnap főnöke magyarázza ütve-verve,

Fiatal vagyok még a tiszteletre,

Vezetni egy szervezkedést az állam ellen,

Melyet a szovjet támogat.

S aztán lázasan nevek közt válogat.

„Cherven” – derül fel bárgyú arca, –

„S ráadásul Arisztid, az igazgatód sógora,

Boldog lesz a Népszabadság,

Ha a fejlécen e nevet lehozzák.”

„A tanárod, ő volt a vezéred!”

S hogy elhiggyem, pincébe zárnak,

Hol villany és kübli nincsen,

A húgy szemem marja,

Ürülék bűze fojtogat.

Később tanulom, itt nevelték Tanáromat,

Amint olvasom a jegyzőkönyveket,

Ahogy elsorolja a rémes bűnöket:

Függetlenség, semlegesség, demokrácia.

Ne merje álmodni a magyar pária!